Kutyafogattal utazni a tundrán. Motorosszánnal repeszteni egy befagyott tó jegén. A hóban fekve bámulni a Sarki Fény villódzását. Olyan élmények ezek, amelyek sokak bakancslistáján szerepelnek, de meglehetősen elérhetetlennek tűnnek. A Millásreggeli két műsorvezetője, a fapados guru Ács Gábor és az extrém kalandokat kereső Mihálovits András azonban a Fjallraven Polar 2015 amatőr kutyaszánverseny keretében megtapasztalta, milyen is egy hamisítatlan sarkköri kaland.
Mikor az elutazás előtt ismerőseinknek arról meséltünk, hogy az Északi-sarkkör környékére megyünk kutyaszánt hajtani, tízből kilencen ugyanazt a két kérdést tették fel: 1. Ott elképesztően hideg lehet. Nem fogtok ti megfagyni? 2. Hogy fogtok wc-re menni? Úti beszámolónkat kezdjük is e két kétségkívül kardinális kérdés megválaszolásával, mert így azoknak, akiket egyéb nem érdekel a túránkból, nem kell végignyálazniuk az egész cikket.
Tehát. Az első kérdésre a válasz: nem volt vészesen hideg. Nem mértük ugyan, de még éjjel is aligha lehetett mínusz 10-15 Celsius foknál hidegebb. Így értelemszerűen esélyünk sem volt a fagyhalálra. Miért? Ennek több oka is van. Egyrészt akármennyire messze Északon voltunk és akármekkora hó is van arrafelé, azért már érezni lehetett, hogy tavaszodik. Ettől persze még lehet nagyon fázni, ámde olyan profi felszerelést kaptunk a Fjallraven-től, amiben akár a hóban is alhattunk volna. (A versenyzők egyébként ezt meg is tették és senkinek nem lett kutya baja sem.) Mi időnként annyira kimelegedtünk, hogy le kellett hűteni magunkat.

Mihálovits Gazda lubickol
A hűsítő fürdő után pedig nem cselekedtünk másként, mint bármelyik normális strandoló: kifeküdtünk a partra napozni egy kicsit. Persze mosolyunk nem volt mindig őszinte és ez nem a magas UV sugárzás miatt volt!

Ács kolléga sütkérezik Északon
A másik kérdés kissé kínosabb, ám a válasz rá nem kevésbé tanulságos! Logikus felvetés, hogy mégis hogyan végzik el a sarkkutatók a dolgukat a fogcsikorgató hidegben? A választ mi sem tudjuk. Azt tapasztaltuk, hogy „dobni egy sárgát” férfiembernek egyátalán nem megoldhatatlan feladat. A sarkvidéki ruházat kialakítása miatt a hölgyeknek sem kell nagy küzdelemre számítaniuk, bár erről nem mertük megkérdezni a versenyzőket. Az udvariasság legyőzte a természetes kíváncsiságot, na. Nagyobb dolog esetén sem kell aggódni, egy apró, ám annál hasznosabb építménnyel megoldható a dolog úgy, hogy ne fagyjunk oda a „trónra”. Hogyan? Megmutatjuk. Néha egy kép többet mond minden szónál…

Tundrabudi
És most, hogy a lényegi kérdéseken túl vagyunk, jöjjön még néhány érdekes dolog. Például, hogy hol is voltunk pontosan? Nem, nem Alaszkában. Bár a közvélemény szemében Jack London munkásságának köszönhetően a kutyaszán hajtás kétségkívül ehhez az amerikai államhoz köthető leginkább. Mi azonban Svédországban sajátíthattuk el e szép sport alapjait. Stockholmon keresztül utaztunk Kirunába, Svédország legészakibb városába, majd onnan a rendkívül egzotikus hangzású Poikkijaarvi falucskába, amely az Északi-sarkkörtől még 200 kilométerre Északra található.
Itt kaptuk meg a sarkvidéki felszerelésünket. Ebben a hacukában az urbanizált hölgyek körében mostanság egyre népszerűbb „lumberszexuális” férfitípust testesítettük meg. Az alapruházata hazai téli túrákhoz használt darabok alkották. Erre kellett rávenni a sarvidéki kiegészítőket. Öltözetünk egy prémes sapkából, egy kapucnis sarki kabátból, egy kantáros bélelt nadrágból, egy meleg egyujjas kesztyűből és egy profi csizmából állt. A sok ruha közül a főnyeremény egyértelműen a csizma volt, mert egyikünknek sem fázott benne a lába egyetlen egyszer sem. A többi ruhadarab ellenben néha túl melegnek bizonyult számunkra az adott körülmények között, bár az aligha kérdőjelezhető meg, hogy a sarkvidéki tél idején mindenre égetően nagy szükség lehet.

Lumberszexuális divatdiktátorok
A következő kihívás a motorosszán kezelésének elsajátítása volt. Nem csalás, nem ámítás körülbelül 5 perc kellett hozzá, bár egyikünk sem tekinthető a gépészet Paganinijának. Gyorstalpaló a motoros szánhoz. Van valahol egy nagy piros gomb, azt fel kell húzni. Elfordítod a slusszkulcsot, gázt adsz a jobb kezednél, a kormányon lévő karral és hajrá! Fékezni a gáz elvételével lehet, mert a masina olyan nehéz, hogy hajtóerő nélkül egyből megáll. Ennyi az egész. (Persze van még egy sebességváltó, amivel terepfokozatot, nagy sebességet meg hátramenetet lehet kapcsolni, de ez már csak hab a tortán.) Később állt össze a kép, vajon miért ilyen egyszerű mindez? Itt az év nagy részében ez a fő közlekedési eszköz. Vezetik gyerekek és aggastyánok, mindenki. Nincs mese, egyszerűen kezelhetőnek és üzembiztosnak kell lennie!

Motorosszánon szállni élvezet!
Egyébként motorosszánon utazni elképesztően jó érzés. Egy befagyott tó behavazott tetején száguldani, vagy éppen erdei csapásokon suhanni egyszerűen leírhatatlan élmény. Akinek módja van rá, feltétlenül próbálja ki! Csak egyre kell nagyon figyelni: tökéletesen fel kell öltözni. Nem elég a meleg kabát, és sapka, az arcot is védeni kell, mert a hideg levegő nagy sebesség mellett nem kíméli az embert, a felkavart apró hószilánkok pedig mindenhova bejutnak. A motorosszánnál csak egy jobb buli van: a kutyaszán!
Azt gondolnánk kutyafogatot hajtani nem egyszerű. Ez profi szinten minden bizonnyal így is van. Ám minket, zöldfülűeket egy negyedórás gyorstalpalóval nekiengedtek a túrának. Nagy vonalakban a következő volt az „oktatás”: a kutyák mindent tudnak. Van egy műanyag lap a szán két talpa között, az a finom fék. Előtte egy horgas, lenyomható ekeszerű valami, az a satufék. A szán fogantyúján egy horgony. A szánról sose szállj le, sose engedd el, csak ha kint van a horgony, különben a kutyák világgá mennek! Indulás!

Mihálovits kolléga fogata: Balto, Ilka, Nix és Ned
Kicsit aggódtunk a start előtt, mert sejtettük, ennél azért bonyolultabb a dolog. Tévedtünk. A kutyák tényleg mindent tudnak. A bal első jószág a vezérkutya. Ő az ész. A bal hátsó kutya felel a sebességért. Ő az erő. Ha rossz technikát választ a hajtó, például fékez, mikor nem kéne, a vezérkutya olyan lesújtó pillantással néz hátra futás közben, hogy legközelebb ugyanazt a hibát már biztosan nem követed el. Ha pedig nem segítesz, mikor kell, például egy emelkedőn nem szállsz le a szánról és nem tolod te is felfelé, akkor az „erőfelelős” blöki néz rád szúrós szemekkel, mintha azt mondaná: „Mi itt megszakadunk, te meg potyázol? Szállj már le, te szerencsétlen!” Pofonegyszerű nem?

Illusztráció a Vadon Szava 2015-ös kiadásához
A szánhúzó kutya egyébként is csodálatos teremtmény. Lételeme a futás. Rohan, rohan, rohan és úgy tűnik sosem fárad el. A hajtó azonban igen. Ha megáll a szánnal és lehorgonyoz, a kutyák bekapnak pár falat havat, hemperegnek egy keveset, majd fülsiketítően csaholni kezdenek, ami kutya nyelven valami olyasmit jelenthet: „Miért nem megyünk már? Gyerünk már!!!” Ráadásul az egész napos vágta után a szánhúzó kutya beéri reggel és este néhány marék ennivalóval, majd szépen elalszik. A hóban. Sajnos nem sokat pihen, mert éjjel időről időre vonyítással tudatja, hogy ideje lenne útra kelni. Ilyenkor persze a hajtó sem tud aludni. Kénytelen megvárni, míg abbahagyják.

Hát akkor aludjunk!
Apropó. Pihenés. Igen. Kint aludtunk a hóban egy sátorban. Szörnyű ugye? Első hallásra mi is ettől tartottunk leginkább. Mert az egy dolog, hogy motorosszánon vagy kutyafogattal száguldozik az ember, de akkor mozog, fel van öltözve és tűrhető a hőmérséklet. Na de órákig mozdulatlanul feküdni a mínusz kitudja hány fokban a hóban? Mindezt ráadásul nekivetkőzve. Ezt ajánlotta ugyanis Johan Skullman. Hogy kicsoda? Ő a svéd Bear Grylls, de ha találkoztok vele, semmiképp ne hívjátok így! A tévéből ismert nagy túlélő csak egy „médiaklón”, ám Johan Skullman TÉNYLEG mindent tud arról, hogyan maradjunk életben a zord és hideg sarkvidéken. A youtube-on a nevére keresve több videót is lehet találni, ahol tapasztalatait, tanácsait osztja meg a nagyérdeművel. Érdemes megnézni a filmjeit!
Nos, Johan minden nap túlélési tippekkel színesítette a túránkat. Hogyan készíts menedéket, hogyan rakj tüzet a hóban és igen, hogyan kell a fogcsikorgató hidegben bebújni a hálózsákba. A lényeg: amit csak tudsz le kell venni magadról! Mikor ezt meghallottuk, nem voltunk boldogok. Főleg, mikor megláttuk a szállásunkat. Egy sima sátor, benne derékalj és hálózsák. Slussz. Aztán meglepődtünk. Sokadszor. Levetkőzni és bebújni a zsákba ugyan nem volt egyszerű, de aztán úgy aludtuk végig az éjszakát, mint a bunda! Most már elhisszük, hogy a hálózsákban valóban -30 fokig simán elalhat az ember.

Ács kolléga édesdeden durmol a hóban
Hát dióhéjban ezek voltak a legfontosabb élményeink. Persze mesélhetnénk még a valóban megejtően szép sarki fényről, a vadon látott rénszarvasokról, a belőlük készített étkek ízéről, a hihetetlenül közvetlen és jó fej kísérőinkről, az eldugott apró erdei tavak megejtő szépségéről. De tudjátok mit? Ha tehetitek, menjetek el oda és nézzétek meg magatok! Mert a mi túránk legfontosabb tanulsága éppen az, hogy ma már egy hétköznapi ember, mindenféle előképzettség nélkül is megtapasztalhatja, átélheti és élvezheti mindazt, amit Jack London műveiben olvasott. De vigyázat! Furcsa hely ám a Sarkvidék! Észre sem veszitek és úgy jártok, mint mi: Észak rabul ejt örökre!

Észak rabul ejt!