Új őrület és óriási biznisz Kínában a vérital. Az amerikaiak viszont a sonkamatuzsálemre és az évszázados sütőzsírra esküsznek.
Új őrület robbant ki Kínában az amerikai vámpíros sorozatok hatására: a vérital fogyasztása. Országszerte „témakávézók” nyíltak, ahol a kiszolgálószemélyzet orvosnak és ápolónak öltözik, az italokat pedig transzfúziós zsákokban szolgálják fel. A „vérital” óriási üzlet is egyben. Egy északkelet-kínai kávézóban egy csomag műanyagcsövön át felszívható vörösáfonyalé 60 jüanba (2200 forint) kerül.
Egyes vendéglátóipari egységekben falra szegezett koporsók alkotják a dekorációt, az ételekhez pedig kérés nélkül is nagy mennyiségű ketchup jár. Az italokat, legyen az kávé, ásványvíz, fehér bor, kóla vagy sör, vörösre színezve töltik a zsákokba felszolgálás előtt. Az interneten már egy különleges vérhelyettesítő italt is hirdetnek, amelynek – a reklám szerint – ugyanolyan a színe, szerkezete és tápanyagtartalma, mint a véré, csak az íze más. Kívánságra különböző színekben, így kékben, citrom- és narancssárgában is megrendelhető.
Csakhogy a vérital fogyasztásának kockázatai is vannak. A kínai állami élelmiszer és gyógyszerfelügyelet szerint az egészségügyben használt transzfúziós zsákokhoz hasonló csomagolásban kapható „vámpír véritalok” minőségét hivatalosan nem ellenőrizték, azokat engedély nélkül hozták forgalomba. A terméken szereplő címkék többsége hamis, az italok értékesítését megtiltották, az internetszolgáltatókat pedig kötelezték a kínálat szigorúbb és alaposabb ellenőrzésére, az illegális kereskedők elleni fellépésre.
Hogy egy 112 éves sonka fogyasztásának milyen egészségügyi kockázatai vannak? Randy Worobo, a Cornell Egyetem mikrobiológus professzora szerint a szárított sonkafélék „mikrobiológiai szempontból meghatározatlan ideig eltarthatók, ha elég vizet vonunk ki belőlük. Ami az ízét és textúráját illeti, nem biztos, hogy elég jó”.
A téma azért került be a lapokba, mert a virginiai Smithfieldben lévő Isle Of Wight Megyei Múzeumban 112 éves gasztronómiai „csodát” egy szárított sonkát őriznek. A „finomságot” 1902-ben készítette a Gwaltney húsüzem, először pácolták, majd többször füstölték, ám később a húsüzem tárolójában felejtették. Az ifjabb P.D. Gwaltney egyfajta házi kedvencként tekintett a sonkára, és hosszú éveken át marketing eszközként használta vállalkozása népszerűsítésére, gallérral díszítve és pórázon lógatva mutogatta potenciális vevőinek.
„Mára összezsugorodott. Valószínűleg ehető…” – mondta Henrietta Gwaltney, a húsüzem egykori tulajdonosának unokája a mintegy 60 centiméteres húsdarabról, amely egy jókora darab öreg bőrre hasonlít. A sonka kiszáradhatott, íze száraz, de nem penészes – hangoztatta Tracey Neikirk, a múzeum kurátora, az intézmény a nyolcvanas években egy Gwaltney-örököstől kapta a nem mindennapos kiállítási tárgyat.
Az Egyesült Államokban számos üzleti vállalkozás büszke tartósítási hagyományaira. Egy memphisi étterem hirdetése szerint burgereit százéves zsírban készítik, amelyet naponta leszűrnek. A Dyer’s Burgers honlapja szerint az étterem még mai is ugyanazt a zsírt használja, mint 1912-ben, de naponta újat ad hozzá. A néhai Elmer „Doc” Dyer szerint ugyanis a jó burger titka „a kortalan főző zsír.” Éjszakára elzárják a zsírt, sőt, amikor új helyre költözött az étterem a gasztronómiai ritkaság fegyveres kíséretet kapott.